Az egészségügyi szolgáltatókkal szemben indított kártérítési perek során a felperes, az alperes és a felelősségbiztosító képviselője rendszerint egyetlen dologban ért tökéletesen egyet: abban, hogy ebben a pertípusban a bírói út a konfliktusrendezés kevésbé hatékony módja. Nemcsak a hazai, de a nemzetközi tapasztalatok is azt mutatják, hogy a peres eljárások rendszerint elhúzódnak. Ennek oka elsősorban az, hogy az esetek túlnyomó többségében bonyolult tényállásról van szó, és ezért a jogellenesség és a felróhatóság tisztázása összetett bizonyítást igényel, rendszerint több szakértőt kell az ügybe bevonni. Ez természetesen a költségeket is jelentősen befolyásolja, hiszen a feleknek az eljárás alatt, még tárgyi költségmentes eljárás esetében is (1), maguknak kell fedezniük a jogi képviselő munkadíját és kiadásait, illetve, ha a bíróság által kirendelt szakértő mellett más szakértőt is be kívánnak vonni, akkor az ezzel kapcsolatos költségeket is.
Ugyanakkor az eljárás más szempontból is kedvezőtlen a peres felek számára. A felperes (a beteg) számára rendszerint nagyon megterhelő, hogy a vélt vagy valós károkozó magatartással kapcsolatos testi és lelki panaszait az eljárás során számtalanszor fel kell tárnia a szakértők, illetve a bíróság előtt, arról nem beszélve, hogy az alperes természetszerűleg ezeknek a panaszoknak a meglétét, súlyosságát vitatni próbálja. Sándor Judit vizsgálatai szerint a hazai peres eljárások sajátossága, hogy időnként a károsultat is vádlottnak tekintik, és az ő életvitelét, előéletét, egészséget károsító magatartását is vizsgálat alá vonják, ami szintén jelentős pszichés megterhelést jelent a felperes számára (2). Ennek és az eljárás költségességének tulajdonítják azt, hogy az USA-ban végzett kórlaprevíziós vizsgálatok szerint a jogos igények túlnyomó részét nem érvényesítették a károsultak (3).
Az alperes szempontjából a peres eljárás legjelentősebb hátránya a presztízsveszteség. A bírósági eljárás nyilvános, így - ellentétben a büntetőeljárással - nincs jogi akadálya annak, hogy a felperes az eljárás tárgyáról, az általa elszenvedni vélt kárról nyilatkozzék a sajtó részére, megnevezve az alperesi intézményt, illetve az ellátását végző orvost.
Kézenfekvőnek tűnik tehát, hogy ezekben az ügyekben olyan permegelőző eljárást célszerű kidolgozni, amely mindkét fél és a beavatkozói pozícióban lévő felelősségbiztosító számára is előnyösebb feltételeket teremt, alkalmas arra, hogy mérsékelje a fentebb részletezett hátrányokat. Alapvető kívánalom a peren kívüli eljárással szemben, hogy gyorsabb és költségkímélőbb legyen, mint a bírói út, de emellett legyen "igazságos" is: tartalmazzon olyan garanciális elemeket, amelyek biztosítják a felek egyenlő jogait az eljárás során. Az egészségügyről szóló 1997. évi CLIV. törvény (Eütv.) 34. §-ában rendelkezett az egészségügyi szolgáltató és a beteg közti jogviták peren kívüli, közvetítői eljárás keretében történő megoldásának lehetőségéről, igaz, késleltetett hatálybalépéssel. Az idézett szakasz rendkívül szűkszavú, ebből joggal lehet következtetni arra, hogy a jogalkotó a törvény megalkotásakor nemcsak a részletszabályok megalkotásától tekintett el és tette azt át egy későbbi időpontra, hanem azt sem kívánta eldönteni, hogy milyen típusú peren kívüli eljárás megalkotására van szükség.
A jogalkotónak az Eütv. tehát teljes egészében szabad kezet adott abban, hogy a nemzetközi gyakorlatban alkalmazott eljárások közül melyiket választja. Az alábbiakban röviden áttekintjük a lehetséges alternatívákat, majd megnézzük, hogy a magyar szabályozás melyik mellett tette le a voksát.
 
Felróhatóságot nem vizsgáló felelősségi rendszerek
Ez a megoldási mód elsősorban a skandináv országokban terjedt el, bár Nagy-Britanniában is kezdeményezte bevezetését az orvosi kamara. Lényege, hogy a kórházak önkéntesen szerződnek egy biztosítóval, a szerződésben a biztosító azt vállalja, hogy a kórházi kezelés során kárt szenvedett beteg részére előre meghatározott összegű kifizetést teljesít. A biztosító ennek során nem vizsgálja, hogy az egészségügyi intézmény felróhatóan okozta-e a kárt (tehát hogy az ellátást végző úgy járt-e el, ahogy az adott helyzetben általában elvárható), a kifizetés teljesítése főszabály szerint csupán attól függ, hogy a kár tényleg bekövetkezett-e, és hogy ez okozati összefüggésben áll-e az ellátással (ugyanakkor például az orvosi beavatkozás szokványos kockázatai esetén a biztosító rendszerint nem fizet). A felróhatóság vizsgálatának mellőzése az eljárást természetesen lényegesen leegyszerűsíti. Sokkal több beteg kap kompenzációt ilyen formán, mint peres úton, igaz, kisebb összegben. Svédországban a rendszer bevezetése óta a betegek által érvényesített igényeknek az orvosok számához viszonyított aránya 50%-kal magasabb, mint az Egyesült Államokban. Mégis, a költségek sokkal kedvezőbben alakulnak: a betegek kompenzációjára fordított összeg fejenként kevesebb, mint egytizede az Egyesült Államokban kifizetett összegnek. Ebből természetesen az is következik, hogy a beteg lényegesen kevesebb pénzt kap, ha ezt az eljárást veszi igénybe, mint ha bírói útra tereli az igényét. A kompenzáció mértékét - hasonlóan a baleset-biztosításhoz vagy az életbiztosításhoz - a biztosító írásos szabályzata rögzíti.
Az eljárás elsősorban azért zajlik gyorsan és gördülékenyen, mert a kórház és az orvosok nem ellenérdekeltek abban, hogy a beteg kompenzációt kapjon. Mivel az eljárás lényege az, hogy egyáltalán nem vizsgálják, hogy az orvos úgy járt-e el, ahogy az adott helyzetben általában elvárható, megszűnik az eljárás "büntetőjogi" jellege. Másrészt a rendszer fontos eleme a titoktartás a felek részéről: ez megóvja a kórházat és az orvost is attól, hogy az eset nagyobb nyilvánosságot kapjon, és így esetleg jelentős presztízsveszteséget eredményezzen. Paradox módon éppen ez a gyenge pontja is a rendszernek. A legkomolyabb ellenérv ugyanis az ilyen biztosítási alapon nyugvó megoldással szemben az, hogy a kártérítés jogintézményének egyik alapvető funkciója alól "húzza ki a szőnyeget": a kórházat nem teszi érdekeltté abban, hogy mindent megtegyen a káresemények megelőzése érdekében, így a kártérítés klasszikus minőségbiztosítási funkciója tűnik el.
 
Arbitráció - a választottbírósági rendszerek
A választottbíráskodás - elsősorban a gazdasági életben, a kereskedelemben felmerülő viták eldöntésére - Magyarországon is nagy múltra tekint vissza. A választottbíráskodás lényege, hogy a felek vitáját egy, a felek egyező akaratával létrehozott szervezet dönti el, mégpedig a felek által megállapított eljárási szabályok szerint. Hatékonyságának feltétele, hogy a választottbírósági eljárásban biztosítani kell a jogvita igazságos eldöntésének eljárási feltételeit. Ezek betartása esetén az állami bíróságok nem avatkoznak be a jogvita elbírálásába. Ez persze azt is jelenti, hogy a választottbíróság döntése ellen nincs fellebbezés, csak nagyon szűk körben lehet kérni az ítélet érvénytelenítését (például a választottbírósági szerződés érvénytelensége esetén) (4).
A nemzetközi gazdasági kapcsolatokban a választottbíráskodást a felek gyakran előnyben részesítik valamely nemzeti bírósággal szemben. Ennek egyik oka az, hogy a választottbíróság ítéletét könnyebb külföldön végrehajtani, mint a nemzeti bíróságét. A belföldi gazdasági kapcsolatokban a felek adott esetben azért részesítik előnyben a választottbíráskodást, mert - egyfokú lévén - gyorsabban elintézhetők a jogviták, a felek részére pedig megnyugtató, hogy a vitát általuk ismert, bizalmukat élvező személyek döntik el (5).
A nemzetközi gyakorlatban műhibaperekre specializálódott választottbíróságokat az Egyesült Államokban és Németországban hoztak létre (6). Ezek igénybevétele nem kötelező, de ha a felek emellett döntenek, akkor az általa hozott döntés már kötelező a felekre, jogorvoslat csak nagyon szűk körben van. A választottbíróságok működésétől elsősorban azt várták, hogy az informális eljárás miatt gyorsabban fogják lezárni az ügyeket, ami mindkét fél számára előnyös lehet. Ugyanakkor a gyakorlatban az derült ki, hogy az eljárás előnyei elsősorban a szolgáltatók oldalán jelentkeznek (7). Az Egyesült Államokban a szolgáltatók szempontjából a legfőbb vonzerőt az jelentette, hogy így lehetőség nyílt az esküdtszéki eljárás megkerülésére. Az esküdtek ugyanis - lévén laikusok, akik először szembesülnek műhibaperek károsultjaival - rendszerint szubjektívebben formálnak véleményt, mint az olyan szakemberek, akik nap mint nap találkoznak ilyen esetekkel. Másrészről a választottbírósági eljárás nem nyilvános, ami szintén általában a szolgáltatónak kedvező. Komoly további ellenérv az eljárással szemben az is, hogy a valóban jó, igazságos döntés meghozatala érdekében nagyon részletes eljárást (bizonyítást) kell lefolytatni. A választottbírósági rendszer alkalmazása esetén - kötött eljárási szabályok hiányában - ez gyakran vezet az egyik fél jogainak sérelméhez. Ezen túlmenően a gyakorlatban nagyon nehéz feladatnak bizonyult a felek irányában elfogulatlan választottbírák kijelölése, különösen ott, ahol a választottbírák orvosok, illetve más egészségügyi felsőfokú végzettségűek. Végül, de nem utolsósorban, ebben a pertípusban problémát okoz a választottbírósági alávetés kérdése. A gazdasági életben a feleknek a választottbírósági eljárás igénybevételét ugyanis már akkor el kell dönteniük, amikor szerződést kötnek, tehát a jogvita keletkezése előtt. Ennek a szabálynak a műhibaügyekben történő alkalmazása meglehetősen ellentmondásos lenne: ha ugyanis a betegnek már a kórházi kezelés megkezdésekor el kell döntenie, hogy egy esetleges későbbi jogvita esetén aláveti-e magát a választottbírósági eljárásnak, akkor ez megfelelő tájékoztatás hiányában sértheti azt a jogát, hogy a bírósághoz fordulhat. Különösen ott merült ez fel problémaként, ahol a szolgáltató az alávetést gyakorlatilag az ellátás feltételének tekintette.
Némiképp hasonló a választottbíráskodáshoz a bírósági tárgyalást megelőző szakértői értékelőtestület működtetése (8). Ez elsősorban az Egyesült Államokban terjedt el. Ellentétben a választottbírósági eljárással, kötelező az igénybevétele (legalábbis egy bizonyos értékhatárt meghaladó követelések esetében), de döntése nem köti a feleket. Az eljárás elsődleges célja, hogy kiszűrje a nyilvánvalóan alaptalan kereseteket, vagy legalábbis a lehető legkorábbi időpontban egyezség megkötésére ösztönözze a feleket, ezzel tehermentesítve a bíróságokat. A testület feladata, hogy megítélje annak valószínűségét, hogy a keresetnek a bíróság helyt fog-e adni vagy sem. A bizottságnak rendszerint tagja egy jogász (bíró vagy ügyvéd), egy orvos, akinek a szakképzettsége ugyanaz, mint az "alperesi" pozícióban lévő orvosé, és egy laikus, de van, ahol kizárólag orvosokból áll a panel, és az elnök szavazati joggal nem rendelkező jogász. A testületek megítélésében nagyon megosztott a szakmai közvélemény. A leggyakrabban felhozott ellenérv az, hogy a bírósághoz fordulás alkotmányos jogát sérti, ha a felperesnek előbb kötelezően igénybe kell vennie egy peren kívüli eljárást. Diszkriminatívnak tűnik az is, hogy éppen az orvosiműhiba-ügyekben kötelező a testület igénybevétele, más kártérítési ügyben nem. Ha a testület csak orvosokból áll, akkor felmerülhet, hogy egyoldalúan ítélik meg az ügyeket. Ennek következménye hátrányos lehet a betegre, annak ellenére, hogy a testület döntése nem kötelező. Ha ugyanis a bírósági eljárásban bizonyítékként felhasználhatók a panel megállapításai, ez egyoldalúan befolyásolhatja a bíróságot (esküdteket). Az Egyesült Államok több tagállamában ezen indokok alapján alkotmányellenesnek találták a testületek működését, míg másokban nem adtak helyt az alkotmányos aggályoknak.
A hazai szakirodalomban Kahler és Nagy (9) vizsgálta a mediáció lehetséges szerepét az egészségügyi permegelőzésben. Bár a szerzők következetesen mediátori, közvetítői testületről beszélnek, az általuk vázolt megoldásnak lényegében semmi köze a közvetítéshez, az leginkább az arbitráció és a szakértői értékelőtestület között helyezkedne el.